A vállamon nyugvó csendbe
képzeltem…
halvány ködistenné foszlott,
valami,ami értelmetlen
hősként felbukkan,
majd eltűnik az elhaló szélben...
Ki vagy te,akitől védve érez,
mi oly tiszta,s lelkét ölembe helyezi?
ki értelmet adtál,
s mint elfolyó remény gyötrelmet vérez,
míg puha kezét szívembe temeti?
Miért nem maradsz még,
hagyod rám nehéz könnyeidet?
szomjam oltván kövér rózsák közt
vad táncot lejtenének,
s megszállna bennünket az álmos esőillat;
elmoshatná vétkeimet...!