Sokkoló~dó/re~miniszter
Sokk6alomban atom sok
álomhoppok hüppögnek,
lefekvés előtt kész
denevérek,majd fentről
belém térnek,s lógnak
a levegő sűrű fényén.
Legomboltam az egyiket,
eltévedt arcok rajtam
derültek,terelték a
semmirekellő képeket.
Tagadhatatlan tapadáspont
a szemlélet,melyben lát
az álmodó,ha tudja,
hogy lát,s vissza nem
néz senki,csak önmaga.
Így néz ki ama csoda,
hogy néha sokkol,mit
a szem fogni vél – önmagával
szembesül – s lásd,
álomhoppból kopp lett.
Lekopott töredékek
bandukolnak,szemfényvesztés
terhe mellett öregednek;
ajaj,sokkhatóokok
nyelvemre akadt piti
talpalók,hippihoppy,épp lóvá
tesznek.Vaj',mi lép helyemre,
ha nem fog a lomnyi ékezet,
sivár dagály szakad talmi
nyergem alá,s nem veszt
hatalmából a képzelet.
Hetérák terhe fakad,égből
jött forradalom ez,több,mint
amit elmondhatok,
ajkamon a fáradt szó üres
csengésével egyre csak apad.
Nem szólhatok:tértelen tévelygők
lopnak,sötét karcuk nyomtalan
akadály,mint sivatagba fúlt
karaván,tűnnek holtponton,
csak én maradtam meg,ó,bocs
- a meztelen tóparton...
|