Wellner Annára,a mamámra emlékezem
A kezemet fogta...
Először egy árnyékra lettem figyelmes,
betakart engem is,
szürke sejtelméből előbújt valami,
valami,ami nem tudható,és nem túl kellemes;
aztán Ő is megjelent,
alakja élesen világolt a sötétben,
ezernyi csillag pislákolt elhaló ködében;
zavarodottan nézett rám,
majd ajtóm felé tekintett,
nem volt terve,csak ennyi:
halk sóhajjal épphogy érinteni,
egyszerűen bocsánatot kérni,
talán azért,hogy létezik,vagy mégsem?!
de földbe döngölt rendesen;
láttam szelíd arcán a kétségbeesést,
hogy küszködik,téblábol körülöttem,
ahogy mellém huppan óvatosan,
s kezeimet megfogja;
mázsás könnyek derengtek szemeiben,
mint mikor apró fénybogarak
táncolnak a felhők közt feledésbe merülten,
a magasról ábrándoztak,égről,Istenről,
mely szívemet ma is nyomja;
bár egy ideje éket vert közénk a mély csend,
mégis úgy simult tenyere kövér markomba,
mintha súlya volna,
lelkembe sajdult egész élete,
a hosszúnak tetsző Zrínyi utca,
gyermekkorom legszebb éneke;
most lángtenger mind,melybe zuhanni vágyom,
s ha kell,égek hamuvá,
hogy utolsó képzetem is azzá váljon...!
|