Kis ugrás,de nagyot szól

Benéztem magamnak,

hogy az,amit nézek,

a világgal egyenlő;

az a nézet terjed újabban,

hogy nem árt ugrani,

mikor gödör van,

tehát ha döccen a nézet,

akkor – úgy tűnik – gond

van...

Márpedig hiába nézek

bármerre,a gond mindig

megelőz egy lépéssel;

pedig úgy tekintek

a szembejövő képekre,

hogy rendezhetőek,

logikus rendet képeznek

bennem,ha erőm

s fáradságom is engedi,

tehát ésszel élve

egyféleképpen én

értelmezem azt,amibe

születtem,nem pedig

környezetem;az első

jelekre,hatásokra

mint okozat,első blikkre

azt kapom,hogy énemmé

válik a világ mint idea,

aztán tárgyiasulok hozzá

én is mint világ,de nem

másképp,mint már idea az

ideához;viszont azt is tudni

merészelem,hogy az ideák

világában sok a paradoxon,

az apória,így az észnek ugrania

kell,illetve illik,ha már

ellentmondásba,a kiúttalanság

látszatába ütközik mint

gondviselő;egy nézetváltással

kiléphet saját gondjából,

üres emlékké téve,értelmetlen

létbe helyezve azok értékét;

különben nem lehetnénk

gondűzők sem...

Mondom,így gondolok

világomra – most viszont gondot

érzek eme megingathatatlannak

látszó homlokzaton;

szemet hunyni lenne

a legkézenfekvőbb – de nem oly

fából faragtak,hogy a gond

hű gondolattá váltan kifogjon

rajtam,bár - bevallom -

ez is az én sztorim,tényleg

gond van – ugrani kéne;

ugyanis nem objektiválhatom

sem magam,sem a világot;nem

jobban,mint ahogy világ a világ

az én szememben,

s mint ahogy én is énvilág

vagyok,mások szemében

másvilág;nem vagyok objektum,

s ezáltal nem lehetek objektív

sem az én szemléletemben,

mások elméjében sem vagyok

más,mint egy „kerülendő” idea;

nem tehet mást,mert más sem

volt én,s én sem voltam

más – sosem;tovább nem

mehetek,gondba süllyedt

elmém saját mélyébe ragadt;

de,mint mondtam,ez csupán

a látszat,hisz ugranom kell,

muszáj lesz - azt hiszem.

Mégpedig most!!!

Fogadjuk el,hogy nem

léphetek ki énemből,

legyen axióma az a tétel,

hogy 'nem léphetek ki

a szubjektumból'!

Érintőlegesen azt is

elmondtam,miért nem,

ill. hogy miért igaz az,

hogy nem léphetek ki

önmagamból;de nem

említettem ,hogy miért

tudom,hogy van valami

rajtam kívül is,mint első ok,

léteznek dolgok,létezik

az objektum az énen túl,

mint első okozat;

épp azzal,hogy nem

tudhatom az ő tudatát

az enyémbe zártan

megszüntetni,azaz máslétét

nem-mássá,másképp-létét

nem-másképpé,ugyanazzá

tenni;hiába látok csupán

képeket,mondhatni másképp,

rám nem jellemzően működő

történeteket,hiába gondolom

sajátomnak őket,hiába tudom,

hogy a különbség közénk

veri a sokféleség látszatát,

nem vagyok képes

e látszatot megszüntetni;

nem jelenti viszont azt,

hogy nem leszek arra

majd képes,hogy látszattól

függetlenül függjek

az azonosság kötelékén;

amint eljön e pillanat -

mert nem vethetjük el,

hogy nem,míg nem tudjuk

biztosan,hogy nem – nemhogy

a sokféleség látszatát,

hanem a magamét is

megértem teljesen;

a különbség és az azonosság

különösségének látszata

az első ok örök mozgása,

melyben a mozgásra teremtő

maga a látszattól elvontan

szabad függésbe hozó

mozdulatlan – ez mindenkiben

ott van,bennem is,tehát

a pillanatban azzá válok,

ami mindenben mozdulatlan

a látszattól elvontan.

Az axiómát így nem bizonyítani,

hanem teljesíteni kell,

azonosulni lényegével,

a mindenkori Eggyel,

a szubjektumban azonos

abszolút Énnel – az éntelen

Léttel.

A gát,mely lehetetlen

küldetésnek tünteti fel

megvalósítását,a fizikai

léthez kódolt elme műve,

az elvont függésben létezés

létrejötte a teljes odaadás

függvénye – látszatnak

tudni a látszatot,s lényegnek

látni a lényeget;a tudat

saját lényegébe,a mozdulatlan

létébe tudása,e létbe áradó

mozgás önfeláldozása;

azt hiszem,elég egyet ugrani,

de akkorát,hogy az összes

gond elférjen benne békésen...