Fölöttem a varjak éjszakája,
csak bámulom őket,
hogy kavarnak számomra nyakörvet,
hogy hullik rám a sötét,
az önfeledten játszók fekete ága,
s nézem tűnődve,
hogy hajolnak a számra;
alattam a kiszáradt föld,
annak gyönyörű árnya,
s mint a felhőtlen égbe veszett zöld
szárnyait kitárja;
de mielőtt elnyel a mély,
szemeimet lehunyom,
s előttem áll vigyázzba a csönd,
mint néma hatalom.
|