Johann Wolfgang Goethe

Über allen Gipfeln

Über allen Gipfeln
ist Ruh';
in allen Wipfeln
spürest du
kaum einen Hauch.
Die Vögelein schweigen im Walde.
Warte nur, balde
ruhest du auch.

A vándor éji dala

Minden bércen néma
csönd van;
egy-egy levél ha
még moccan.
Ültek a kis
madárkák is el mind a fákra.
Már nincs sok hátra
s pihensz te is.

Johann Wolfgang von Goethe (Frankfurt am Main, 1749—1832, Weimar). Karnyújtásnyira balkézt a polcon állnak tíz szép vaskos kötetben a válogatott mûvei magyarul. A Világirodalmi Lexikonban több mint öt, apró betûkkel szedett teljes oldalt foglal el. Lefordítottam nyolc sorát, A vándor éji dalát, azt a mellékdalt. Beálltam a sorba. Ha Illyés Gyula huszadiknakharmincadiknak mondja a maga változatát, akkor ez az enyém hányadik lehet? Nincs mit tenni. Kötelezô gyakorlat nélkül nem illik porondra lépnie magyar versmûfordítónak. Makkai Ádám, chicagói kedves barátom és kollégám külön könyvet szentelt, méghozzá hét nyelven szóló könyvet, e híres nyolc sor körbenjárására, továbbpengetésére. Magam, azonkívül, hogy több változatot is ôrzök a masinámban, túl azon, hogy fölfrissítettem az egész mûvet, kiváltképp a sokat vitatott, elemzett utolsó két sort igyekeztem (mert ott van a kutya eltemetve) félig-meddig eviláginak meghagyni, de félig-meddig odaátra sandítóvá igézni... Eladdig már csönd van, a madárkák is elültek, és most jön, hogy: várj, nemsokára nyugszol te is. Egy konkrét, éppen most, a csönd beálltával, késô este vagy éppen éjnek évadján talpaló, gyalogló, nem metafizikus, éppen csak úton elesteledett, földi utazóról lenne szó, aki már alig áll a lábán? Vagy mégis a lírai hôs személyesen, maga a mester nyugtatja magát a csönddel, hogy várj (öregem, nyugi, csak semmi izgi), nemsokára... és itt jön a még eddig nem volt megoldás, a várj helyett csak egy már és utána jön a sejtelem, hogy: nincs sok hátra. A haldoklóra is szokták mondani: már nincs sok hátra szegénynek; öregek is biztatják magukat így sóhajtva: "Hál'istennek, már (érzem) nincs sok hátra." De ez így túl egyértelmû volna, könnyen kitalálható, oda a metafizikai borzongás, kiszusszant belôle, de miért ne biztathatná magát egyformán konkrétan és sejtelmesen ugyanakkor mind a már a lábaisaligviszi, gyalogosan talpaló, tudván tudva, hogy közeleg a szállásnak alkalmas hely vagy éppen az otthona, s nyugtatná meg magát reménykedve: már nincs sok hátra, s alszol te is (végre), öreg harcos, akárcsak a környezô világ. De ezzel, hogy már nincs sok hátra, érezheti a földi utazó is, hogy közeleg az a bizonyos végsô óra. Ezt egy kicsit evilágivá moderálhatja az utolsó sor: s alszol te is. Tehát akkor: tessék választani a Várj, nincs sok hátra, / alszol te is, vagy a már nincs sok hátra, / s pihensz te is között. Ha nem tetszene a kínálatom, ami egyébként szabadon variálható, még a nyugszol te is-sel bôvíthetô. Aki nem vevô rá, az maradjon a régi, jól bevált s talán már magyarul megtanult, Tóth Árpád-i, Szabó Lôrinc-i etcetera megoldásokkal. Megtettem, ami tôlem telhetô volt.

Johann Christian Friedrich Hölderlin

Az élet felén

Már sárga körtét ringat
s piruló csipkebokrot
a tómenti part,
s ti kecses hattyúk
csóktól ittas fôtök
merítitek a szent
józanság vizébe.

De jaj, hol lelek én
tél jöttével virágot és hol
napsütést majd
és árnyat a földön?
Szótlan mered
a zord fal, ércvitorlák
sírnak a szélben.

Johann Christian Friedrich Hölderlin (Lauffen, Württemberg, 1770—1843, Tübingen) életrajzának további adataival nem terhelem az olvasót, az érdeklôdô többet s méltóbbat tudhat meg a róla írott tanulmányokból vagy a Világirodalmi Lexikonból s fôleg môveibôl; ezek magyarul is bô válogatásban, többször is megjelentek. Ugyanaz a helyzet, mint Goethe esetében. Egyetlen 14 soros vers mellé illetlenség volna, még ha tudnék is, bölcs tanulmányt illeszteni. Annyit azonban elpletykálhatok, hogy Goethe annak idején még a nevét sem tartotta érdemesnek pontosan észben tartani, amikor a fiatal, lámpalázas Hölderlin nála járt tisztelgô bemutatkozó látogatáson. Ez kisebb nagyságokkal is gyakran megeshet... Nem attól lesz valaki nagy költô, hogy a nagy elôdök maguk közül valónak érzik-e vagy sem. Azért nem árt, ha mégis. Erre több példa is van a magyar irodalomban, elég, ha a Petôfit fölkaroló Vörösmartyt említem... Hölderlin támasz nélkül is nagy költô lett, holta után. Azzal együtt, hogy életének jó felét csöndes elmeháborodottként élte le egy jóságos tübingeni asztalosmester házának toronyszobájában. Az élet felén c. verset is már ott írta. De nem amiatt szinte lehetetlen lefordítani (legalább tízen megpróbálták/tuk; ez is egyik kötelezô gyakorlatnak számító darab), hanem mert nehéz a német szavak metafizikai borzongását a magyarba átlúdbôröztetni. A versben az idô ôszre jár, legalábbis nyár vége van. Mit gelben Birnen h-nget / Und voll mit wilden Rosen / Das Land in den See. Szó szerint: Sárga körtékkel csüng és tele vadrózsával a táj a tóba (Illyés Gyula nyersfordítása). A versnek már eladdig hat fordítása, fordítója volt, és mind vadrózsát fordítottak. (Az utána következô három porondra lépô is.) Holott, érvel Illyés (aki külön kis írást szentel Vadrózsa vagy csipkebogyó címmel az igazság kiderítésére; a vers utolsó másfél sorának tisztázására pedig a német nyelvben és költészetben rendkívül otthonosan mozgó férfiak, Lukács György, Déry és Bernáth Aurél bevonásával alkalmi konzíliumot is tart. Ó, boldog idôk! sóhajthatom irigyen és már majdnem reményt vesztve); holott, amikor a körte sárgul, a vadrózsa már rég elhullatta szirmait, és már terem: csipkebogyót, terem. (Közönségesen hecserlit, tehetjük hozzá tiszteletlenül vagy parasztosan, bocsánattal legyen mondva: seggvakarót. De láttam én vadrózsa, azaz csipkebokrot rosa rugosát egyszerre virágozni a mellette tenyészôvel, amelyen már piroslott a majdnem dió nagyságú termés.) És nem az elborult elme önkényes valóságkezelésérôl van szó, folytatja Illyés: "A versbeli ôszi rajz akkor éles, s járul hozzá az egész kép nyugtalanító különösségéhez, ha a körték sárga tömegéhez (sic) piros szín társul ... a csipkebogyóké." Magam is egyetértek, hogy nálunk általában a körteérésnél korábban virágzik a vadrózsa vagy közismertebben a csipkebokor, és nem kell lángra lobbannia, elég, ha csak pirul, érik. Szerintem megfelelôbb, mint a kicsit mosolyogni való csipkebogyó, hogy a másik nevét még egyszer ne is említsük. Megpróbáltam legalább az elsô sornak a muzsikáját is (tóthárpádosan) átmenteni: Már sárga körtét ringat / s piruló csipkebokrot / a tó menti part vagy: a tóra a part, semmiképpen sem táj. Noha a Land az inkább táj. Aztán már nem is volna fönnakadás egészen a legvégéig, de én bizony a Weh mirt (a Jaj nekemet van, aki így fordította, mások beérték a szimpla jajjal) nyomósítottam: De jaj, hol lelek én / tél jöttével virágot és hol / napsütést majd / és árnyat a földön? És itt falba, falakba ütközünk: Die Mauern stehn / Sprachlos und kalt, im Winde / Klirren die Fahnen. Szerintem arról van szó (nem tudom, milyen döntésre jutott a konzílium, csak azt látom, hogy sem Illyés, sem pedig a többiek, tisztelet a kivételeknek, nem igazodtak a vers eredeti nótájához, fittyet hánytak versformájára, pedig a szabályok megkövetelik); arról van szó, hogy a falak lehetnek kastély-, vár- vagy csak házfalak, de masszív épületek, több legalább két kéménnyel s azon egyegy zászló formájú, füst kihúzására szolgáló, kéményre szerelt vitorlával; vagy többtornyú kastélyok, a tornyokon egy-egy érckakassal, olyannal, mint amelyik jó Budavár magas tornyán csikorog élesen. Tény az, hogy a falak némák, süketek: a költô jajára, panaszos kérdésére nem válaszolnak. Csak az ércvitorla csörren a szélben, vagy kompromisszumot kötve ércvitorlák sírnak a szélben. Az ércvitorla szót magam hoztam össze ez alkalomra. Szélvitorla, ez a neve a falumbeli templomon forgó s nemcsak a széljárást mutatni hivatott, de egyben ékességül is szolgáló, vasból öntött, tehát ércbôl való alkalmatosságnak. A templomunkról a vitorlát, a magas torony érckakasától az ércet vettem, s a már idô ette, Illyés által is kitûzött bádogzászló helyett, ércvitorlát csörrentettem. De csak egymagában, többedmagával csak sírhat. A szótagszám s az eredeti kádencia szerint (tessék választani): Szótlan / mered a zord fal, ércvitorla / csörren a szélben, vagy ... ércvitorlák / sírnak a szélben. Talán az utóbbi. Egyébként kínlódásaim közben rájöttem, hogy az utolsó három sor, ha betoldjuk a költô által kispórolt e hangot a stehnbe, akkor akár egy önálló japán haiku is lehetne: Die mauern steh(e)n / sprachlos und kalt, im winde / klirren die fahnen. (Az új német helyesírási szabályzat szerint kisbetûvel is írhatjuk a fôneveket.) Ez így éppen tizenhét szótag, s még a hangulata is haikus. Hogy a japánoknak van-e érckakasuk, szélvitorlájuk, bádogzászlajuk, pláne ércvitorlájuk, és szoktak-e tél jöttével esetleg a végsô télre is gondolni, ha kérdésükre csak csörrenô vagy éppen sírvasurrogó hang a válasz, ennek már csak ôk maguk lehetnének a megmondhatói.

Rainer Maria Rilke

Elalvás elôttre

Szeretnék valakit becézni,
ülni és lenni valakivel,
téged szeretnélek dallal igézni
és álomba ringatni el.
Szeretnék az egyetlen lenni, aki
tudná: hideg volt az éj.
Szeretnék rád figyelni s odaki:
mit mond a Mindenség s a Mély.
Az órák egymást hívó hangja bong,
látni az Idô fundamentumát.
És lenn egy ideig bolyong,
és riaszt idegen kutyát.
Mögötte csönd. Nagyra tárt
szemem rád zárom, köréd;
szelíden ôriz s mindjárt elbocsájt,
ha valamit megmoccant a sötét.

Ôszi nap

Beteljesült. Bô nyár volt s vége van.
Vond árnyaid a napórákra némán
s fújjon a rónán újra szél, Uram.

Rendeld a még érentlent: érjenek;
adj bár kétnapi délies verôt még,
sürgess tökélyre és nyilazz a tôkék
nehéz borába végsô édeset.

Kinek most nincs, nem épít házat már.
Ki most magányos, lesz hosszú idôre,
olvas, hosszú levéllel bíbelôdve
virraszt, s riadtan meg-megállva jár
a fák alatt, ha lombra lomb süvölt le.

Rainer Maria Rilke (Prága, 1875—1926, Valmont) osztrák költô és író. Prágában, a piaristáknál végezte elemi iskoláit, aztán katonai iskolába került, de egészségi okokból kiszuperálódott. A linzi kereskedelmibôl megszökött, magántanulóként érettségizett. Félévnyi egyetemi tanulmányok után Münchenbe ment, írásaiból élt. 1902-ben Párizsba került, egy évig Rodin, a nagy szobrász személyi titkára. 1921-ben a svájci a Vallis kantonbeli Muzotban telepedett le. Írt drámát, elbeszélést és regényt is. Levelezése is gazdag, és nagyon nagyra tartja az irodalomtudomány. Borges is nagy elismeréssel szól róla, míg Apollinaire-t például csak kellemes költôként emlegeti. Egy szó mint száz, nagy költônek tartja mindenki. Székely János meg egyenesen a század legnagyobbjának vélte. Ehhez az elfogultságához bizonyára az is hozzájárult, hogy János is hadapródiskolában kezdte. S a kornétás moccantotta meg benne talán A nyugati hadtest csíráját.

Magam dr. Schuller Rudi barátom unszolására és az ô segítségével vágtam bele a szinte lehetetlenbe. Magyarul Elalvás elôttre lett a címe annak a versnek, melyet Rudi annyira szeretett volna magyarul is olvasni, fölolvasni. Hát lefordítottam. (Hogy milyen eredménnyel, azt döntse el az olvasó, szembesítse.) Aztán a többit is, nem olyan sokat, mindössze 14 verset, köztük az ugyancsak kötelezô gyakorlatnak számító Herbsttagot. Aztán ott van a Herr, es ist Zeit. Ezt nem lehet lefordítani. Bele is tört mindenkinek a tolla. Itt az idô, Uram, vagy Uram, itt az idô. Ez magyarul nem megy, fôleg nem fér bele négy szótagba. Hát az Urat a strófa végére hagytam, hiszen ôt szólítja meg: Befiel, rendeld a még éretlent, érjenek. Tehát az elsô strófa így hangzik magyarul: Beteljesült. Bô nyár volt s vége van. / Vond árnyaid a napórákra némán, / s fújjon a rónán újra szél, Uram... Már vagy tíz fordításom volt, amikor l984-ben, Székely Magdi kedves kollégám és értô szerkesztôm közbenjárásával eljutottam Nemes Nagy Ágneshez. Finom francia konyakot ittunk, jófajta cigarettát szívtunk, és ne vegye senki dicsekvésnek, de örültünk egymásnak. Szó szót hozott, s én elôhozakodtam azzal, hogy volnának valami Rilke-fordításaim, de én addig nem adnám közre, amíg Ágnes asszony nem látta. Azt is megvallottam töredelmesen, hogy a merénylet annál is inkább merénylet, mivel én nem tudok, illetve hát csak tudogatok németül. "Én sem, én is csak tudogatok —nyugtatott meg. —Nem is annyira németül kell tudni —mondta —, hanem Rilkéül." Aztán kezdtem mutatni, mondani, magyarázni. Az ôszi nappal kezdtem. Nagyon örült. Jónak találta a Beteljesültet. Aztán kérdeztem, hogy ugye a fordítónak szabad akkor is enjambement-t, sorátvetést használnia, ha a költô általában szokott, de jelesül éppen abban a versben, ahol más megoldása nem nagyon adódik a fordítónak, nem. Lehet, hogyne, hát persze. És ugye egy már elôzetes fordításból egy sornyit, félsornyit minden külön engedély nélkül meg lehet ismételni, át lehet venni? Ha jobbat úgyse tud kiötölni, persze. "Hát akkor —mondtam nagy lélegzetet véve —, átvettem az egyik sorát, mert az Einsamkeitot, a Magány címût újrafordítottam. Die Einsamkeit ist wie ein Regen. / Sie steigt vom Meer den Abenden entgegen, Ágneske meg úgy fordította, hogy A magány olyan, mint a zápor, / Az alkonyattal kél az óceánból stb. A magány nem olyan, mint a zápor mondtam, a zápor vidám... De mit tegyünk, ha ott az a vacak nôrím, márpedig a formát, kivált Rilkénél, be kell tartani." "Na mondja, hogy oldotta meg?" És elkezdtem mondani: A magány olyan, mint a régen / készülô esô, alkony ellenében, / a tengerbôl kél s át a messzi réten / honába föl, az ég felé tolul / s az égbe érve a városra hull... Eddig értem, amikor fölugrott, csókot adott mind a két arcomra, s azt mondta: "Maga stréber, stréber, még a rímet is megôrizte, átmentette, hát erre iszunk." És ittunk. Aztán meghallgatta a másik strófát is. Aztán rágyújtottunk. Velem pedig még ottjártam után is sokáig madarat lehetett volna fogatni. Másnap eldicsekedtem Székely Magdinak, tôle is beinkasszáltam két cuppanósat. A többi csak irodalom.

Wolf von Aichelburg

Falusi torony Erdélyben

Kiváslalt lépcsôk fölött
hideg por lepte, pókoktól
ragacsos gerendázat nyikorog,
bagolyszag, galambganéj
és fészek fészek mellett és ijesztôen
sok darázs, kuvik és denevér...

Miért remegsz belé, ha a közelben harang kondul,
keményen, mint az ütés, nyilallón, akár a fájdalom?

Az eresztékközökben hosszasan alusznak a pókok,
a férgek némán pusztulnak el a járataikban,
a rôzsenyalábon meddô a galambtojás.
Aki ezt a házat lakta, elment.
Besúgók és hajléktalanok, senkik
tanyája lett. Szél szállása.
Idôfogház. Sötétben sóhajtó
súlyok reccsenése, aztán
az ütés,jogot magának így jussol a halál.

Wolf von Aichelburg (Nagyszeben, 1912—+) erdélyi szász költô, kritikus, mûfordító. Tanulmányait szülôvárosában kezdte, a kolozsvári és a berlini egyetemen folytatta, majd Dijonban fejezte be. Hosszú ideig élt Nagyszebenben. Kétszer volt politikai elítélt. 1977-ben kitelepült Németországba; elôtte még alkalmam volt egy emlékezetes estét közös barátunk, Schuller Rudi jóvoltából velük töltenem. Versét a Telepes népség c. erdélyi szász antológia számára fordítottam.