Elborult derű

Egyszerűen elborultam,

az atom fényén elnyúló

tekintetem kiégett homár

képére festette fogam

fehérjét – ki is mutattam,

ki biz én,egyenest a halál

torkának...

Derűvel takart bogarak

szemeznek vele,hátha

feledni vélt kedve hull

zöldjére,s tisztul,mint

a pusztába kiáltott szó.

Hátha – mondom én – de

nevetni kell,mert nevettet

a végtelen,s minden

más - a legmesszebbről sem

korlátolt;hullámhosszban

kacagnak,röhejnyi

szemétdombjuk abrak

kiéhezett gyomromnak,

s mindezt ajándékul

kapom legjobb barátomtól:

a haláltól...

Véges urnám szél ütötte

csőd a szabad ég holt vizén,

porzivatarban csügg alá

korpuszi csendje,s csókba

temetkező hamuján

pihen büszkesége -

létködén múlt élete...

Zsenge fabulám,

mi költi felettébb hosszú

nyelvén a manír világot,

s ejti kóbor fénybe lüktető

elmém,delej sejtésbe

küldi átszellemültségem;

bolond órák várnak,

s nyelik a koncot,mit

hasadó atomok – Szent Káin! -

keresztfáin szült a kényszer -

nagyúr,ha szolgálják,

mert maskarát ölt a végzet;

inkább halok meg bolondul,

s leszek bolondja sötétbe

dúlt képzetemnek,mint

nézem tétlenül,hogy tombol

az evolúció – deviáns

kora az Öröklétnek...