Az egzisztencia lényege
A minap olvastam egy Hegel interpretációt,
s bevillant valami,talán hasonló,ami Kierkegaardnál
is, ti. hogy az individuum,ha a hegeli abszolút
szellem apró rezdülése,azaz az abszolútum autonóm
tevékenysége,öncselekvése,akkor a keletkezéstől az
ellobbanásig tartó fázislétben lényegem „csupán”
annyi,hogy részt vállalok az abszolút szellem
fejlődésében,miközben – ha már Hegelnél tartunk -
megszüntetve megőrződöm,azaz egy teljesen más
minőségben,de mégis csak fennmarad létem...
Tehát hogy is van ez?
Fenn kell,hogy maradjon! S csak úgy teheti ezt,
ha valamiképp – mint ahogy Kierkegaard is tudta -
fölé kerekedik az abszolútnak,azaz az egzisztencia,
az egyedi létforma nyeri el magának az abszolút
jelzőt – magyarán szólva az individuum létezése
az általános fölött áll.
Hogy lehet ez?
Szerintem,ha Hegel rendszerét maga ellen
fordítom,megszüntetem azt a problémát,amit ő
nem oldott meg – talán,nem is akart – hiszen
ha valaki továbbviszi,lényege megőrződik,s
új – fejlettebb - képében létezik majd – szintén
csak egy darabig – a jövőben. Ez pedig maga
az egzisztáló létező,az egyedi létforma mint
abszolútum,az általánost uraló individuum,
az objektív létezést magával a létezéssel
felülíró szubjektum...
Tehát az általánost és a különöst ötvöző,
továbbfejlesztő konkrét szellemi megnyilvánulás,
létezés megszüntetve megőrzi a bárgyú,bár igazán
azért nem negligálható abszolút szellem egyedüli
valóságát,s eme utóbbi igazságát az egyedi,konkrét
létezésbe transzformálva hoz létre egy új létformát,
melyben a szubjektum,a különös,az egyéniség
sosem lobban el,sosem szűnik meg teljesen,
nem lesz az abszolút egész elhantolt része,
hanem a különösök összehangolt egységében
plántálja saját egészét,ahol az összehangolásért,
egységért felelős energia nem más,mint az
egyén egzisztálásából,szellemi faktumából
fakadó intelligibilis áradás – mindenek feletti,
mindent összetartó szeretet.
Ám ehhez kell a szétszóródást fenntartó,
széttartó energia önálló – a létezőkben fejlődő -
létezése is,hiszen e nélkül nem lehetne egységről,
vagy akár a kollektivitást objektív-logikai létként
tételező lételvről – Istenről beszélni...
Itt jön képbe a kétféle energia,a kettősség tudata.
Mielőtt kiötölnénk,hogy az összetartó erőt,
a szeretetet a jó,azaz Isten képviseli, a széttartót
pedig a rossz,Lucifer képzi,gondoljunk arra,
hogy mindkettő a létezés által,a különös,
konkrét formák létezésével került a tudatba,
az egyedi tudatba mint a valóság, a világ
egy lehetséges magyarázata,mintegy
a kettősség tételét bizonyítások által tételező
objektivitásként,s így nincs arra teljesen
elfogadható – ezt ellentételező – magyarázat,
mi igazzá tenné azt az elképzelést,mely szerint
eme objektivitás az őt szülő létezés fölé
emelkedik...
Nem lehet a priori Istenből kiindulni,s majd
deduktív levezetni,hogy ti. Belőle származunk,
belé is térünk vissza,különösen úgy,hogy
Belé halunk,s leszünk a nagy semmi – ugyan már!
Egy elképzelt fogalomból(Istenből)kiindulva,
melyről sosem lesz valós fogalmunk – nem véletlen
abszolútizáltuk,így könnyebb elhinni,hogy létezik,
sőt hogy egyedül Ő létezik – mi jogon
gondoljuk bizonyításnak,jaj,esetleg ténynek
azt az eljárást,mellyel állítólag Hozzá jutunk?!
Miben hiszünk?Egy üres fogalomban!
Miért nem inkább önmagunkban???
Bennünk merül fel az,ami istenné növi ki magát.
És ha mi vagyunk istenek,különös lámpások,
melyek fénye egybe – egységbe – olvad?
Ezen egységet létrehozó egyedi erőket ki veszi el
tőlünk?Maga a fény mint tünet(Isten)?
Ez az egy általunk egy,mi vagyunk az Isten,
mégpedig egy olyan Isten,mely megőrzi,
eredendően bírja sokszorozódó,s egyben
e sokaságot eggyé varázsoló erejét,e kettő nélkül
nem lehetne Isten.Merthogy a sok,s a még
többé,teljesebbé fejlődő egyek,melyek nem az
Egyből,hanem a semmiből jönnek létre,állandóan
szerveződnek,létrejönnek,keletkeznek egymás
függvényében, ennek logikai következménye,
szerintem,az Egy - legalább annyira abszolútak,
mint az a semmi,melyből világok születnek...
Tehát Kierkegaardot is tovább kellett gondolnom!
Vehetjük a semmi és a valami kettős egységét
egynek,egyetlen létező folyamatnak,azaz
létezésnek,de akkor azontúl,hogy a létezést
részesítem előnyben,ezt a létezők nélkül
nem tehetem,tehát a létezők lesznek azok,akik
primér jogot élveznek még egy hegeli rendszerben
is.Sőt! Igazán benne nyer értelmet.Hegel az
egyedüli táptalaj,melyben igazzá sarjadhat
az egzisztencia.Mert annyira dinamikus a
dialektikája,hogy elkerülhetetlenül önmagát is
továbbgondolja.Fölülmúlva az abszolút
szellembe torkolló zárt rendszerként
működő szellemi létezést,melynek végcélja
mint rész az egészben eddig volt,azaz
önmaga,az abszolút szellem,ellentételezi
a létezés tényéből következő dialektikus
lépés,ti. hogy abszolútként a szellem csak
úgy tud fejlődni,ha objektív léte nem
önmagát helyezi előtérbe,hanem feltárván
a tudat számára szubjektív feltételrendszerét
e tudat önmagára eszmél,s örök sokaságának
függvényében továbbépíti az abszolútként
előfeltételezett objektív-kollektív szellemének
abszolút értékét. Ezáltal válik világossá,hogy
az abszolút jelző szellemünk esetében
objektivitásának tökéletes elvként létére,s
a szellemek mint istenek önmegvalósítására,
önmagát örökké felülmúló létezésére
értendő. Tehát a tudat számára már az lesz
elfogadható,logikai úton pontos előrelátás,
hogy az abszolút szellem,mihelyt a semmiből
szubjektív létezőként,individuumként
megjelenik,másoktól függő keletkezésének
objektív-logikai alapját önmaga előtt
örök törvényként belátja,s e törvénynek
megfelelő létezést produkál...
E létezés objektív-logikai lét-nemlétével
együtt áll abszolútként mindenek felett.
Szintézise önmaga egyediségének
együttlétbeli létfejlődése.
Tehát Hegel rendszere magában hordozza
e ki nem mondott,kifejtetlen létigazságot.
Kierkegaard átmenetet képvisel:
objektívből a szubjektívbe,az abszolút
szellemet megfosztja abszolút lététől,s
az egzisztencia elsőbbségét hangoztatja,
felértékelődik az önálló individuum létezése,
létezésének lényege.
Nyilván tudta,hogy Hegel rendszere nélkül
ez nem sikerült volna, s azt is,mit én is
tudok,hogy Hegel rendszere az egyedüli
ok,hogy a benne még ellobbanni kész létező
nem örökre lobban el,hanem a hegeli triád
dialektikus mozgásának köszönhetően
önmaga egyediségét fokozza ott,hol az
abszolút szellem mint lételv érvényét
sosem vesztheti,azaz önmagát egységben
látó,egynek tudó sokszorozódni képes
tudása közegében,melynek abszolút
egészét az abszolút semmi tételezi...
S ez több,mint képtelenség,túlmutat
az eddigi mindenen – örökké tart,ez minden!
Hegel szelleme örök fejlődés;a szellemek
kohéziós erejében mindig fejlettebb
önreprodukciójába torkolló végtelenbe
haladás;nem fejlődhetne,ha nem lenne
a komplex létezők függvényének
örök tétele,melynek bizonyítása csak
tudatos létezéssel igazolható.
Egy létező nem igazolhatja,ha egy marad,
Ezért mikor az egy mint lételv,mint
teremtő gondolat(ez az egyetlen teremtő
gondolat,mely mindenkiben ott van)
a semmiből valamivé válik,már elvének
megfelelően soklétbe zuhan(„bűnbe esik”),
hogy fogalma értelmet nyerjen;persze,
e gondolatot valaki gondolta,gondolja,
nem bizonyítható,hogy egy valami,ill.
valaki alkotta meg egykor;azt viszont
tudjuk,hogy mindenben benne van,s
csak úgy jut érvényre,ha sok marad
örökre,mert csupán így működik a
dialektikus fejlődés,ám ha örökre
sok marad,akkor könnyen elképzelhető,
hogy eredendően is sok volt,s a végtelenbe
nyúló keletkezésnek eleje sem volt,azaz
a végtelenből jött – látott,de sosincs vége!
Mint egy egész-ségbe oltott jó tüsszentés;
nem tudni hány létező ingerelte,hogy
megvalósuljon – szerintem,nem egy!
Ha mégis egy,akkor eme egynek is
keletkeznie kellett,de miből,s hogyan,ha a
semmi független abszolútumként nem
létezhet,mert akkor a valami fölött állna
abszolútságánál fogva,tehát nem létezne
egy létező sem.A valamitől függő semmiből
keletkezés pedig végtelen előzményre utal,
azt bizonyítja,hogy nem volt abszolút
keletkezés.De azt is,hogy mindig van
keletkezés,vagyis maga a keletkezés
abszolút,nem annak ideje.
A tudatmódosulás mint a mindig új
önmagára eszmélő tudat önmozgása
az abszolútum;a „bűnbe esés” is
tudatmódosulás,senki sem emlékszik arra,
mi volt előtte,mert új alkotása meghaladta
elődjét,s mint minden újszülött,először az
újhoz igazodik,s miután megértette,
van esélye a megőrzött régi felismerésére,
hogy ne feledje,miért lett az,ami,s jelenében
miként lehet más a jövőben.
Számomra a világ keletkezése egy tudatelőttes
tudatállapot,melyben a még másképp tudó
tudatok kifejtették örök tudatelvükben rejlő
erejüket,azaz fizikai síkba zárták nyitott
lételvüket.
A világ keletkezése előtt még nyíltan
érzékelték,tudták,hogy miért vannak.
Tudásuk a tudatuk értelmét érzékelő
érzékelés volt,belső világuk nem létezett.
Tehát külvilágtudatuk sem volt még.
Fejletlenebb egészként egyszerűen
érzékelték egymást,érzékelésük egy-egészbe
kovácsolta egyediségüket.Mikor már teljesen
érezték a mindent átfogó tudatelvet(itt
még tudatvalóságot),betelt a mérték,s ugrott
egyet tudatuk – ezért gondoljuk,hogy
semmiből született az egy,vagy hogy
abszolút szellem áradt szét egyként,
hogy eggyé váljon önmagával,miután
teljesen megvalósította önmagát máslétében,
azaz fizikai létformává fejlődött alakjában
kiteljesedett szelleme továbbfejlődött,
s kész visszatérni önmagába,magánvalójába,
hogy új tudatra ébredjen abszolút nagysága.
Eme ugrás mint teremtés módosította
tudatuk minőségét,s új értékkel gazdagodott:
belsővé vált a valóság(igazság),elvvé
szűkült,hogy el lehessen gondolni,vagyis
elkezdődött a fogalomalkotás,a gondolkodni
tudás időszaka,s ezáltal lehetővé vált
a külvilág lényegének megértése,
továbbgondolása...
Most épp ott tartok,hogy nem igazolhatom
azt az elméletemet,mely szerint általános
Istenem az egyesekben meglévő lételv
objektív világba vetülése.
Mert ha mindent e lételv határoz meg,
sőt irányít,akkor e programnak oka van,
azaz alkotója - nem derül ki számomra,
hogy hányan is vannak,ill.hogy egy-e
az ok vagy nem - te jó Isten!
|