Vámpír szív - II: A vallomás
Délután háromkor elindultak az elöljáróval, akit, ahogy Valeria megtudta, Karl Noskenak hívtak. Először a temetőbe mentek a Wallenstein-kriptához.
- Itt nyugszik a Wallenstein család nyolc generációja, kivéve Alexandert. Viszont itt nyugszik a felesége és két, három hónapos kislánya.
- Mi történt velük?
- Meghaltak.
- Gondoltam, de miért?
- Ha olyan jóban van Herr Wallensteinnel, kérdezze meg tőle.- mosolygott a férfi. Valeria bele nézett a férfi acélkék szemébe, és ráncos arcába.
- Maga gúnyolódik velem, signore?
- Nem, kisasszony, dehogy is. Csak…
- Nem szép dolog gúnyt űzni abból, hogy egy kedves úriember szállást ad, akkor, mikor a fogadó zárva, a fogadós meg részegen alszik, és nincs hol aludjon az ember lánya!
- Igen, de ennek a kedves úriembernek a születési évszámát hasonlítsa össze a mostani dátummal, és nézze meg a halálozási évszámát!
A lány olvasni kezdte Alexander sírkövét:” Alexander Gerard von Wallenstein: 1485-„
- Nos, milyen dátumot írunk?
- 1785. De hát már nem kéne életben lennie!
- Igen, nem kéne életben lennie, de él, és úgy néz ki, mint 35 éves korában. Vagy azóta változott, öregedett?
- Nem, egy hajszálnyit sem.
- Mire következtet ebből?
- Hát nem arra, hogy meglelte az örökifjúság forrását vagy a bölcsek kövét.
- Okos kislány! Akkor mire gondol?
- Vámpírságra. Alexander… akarom mondani signore Wallenstein… vámpír.
Ez a szó sokáig kongott benne.
- De ha vámpír, akkor miért nem bántott?
- Lehet, hogy már evett, és magát későbbre tartogatta.
- Lehet. Mehetünk?
- Mehetünk. Most már érti, hogy miért kérem, hogy tartsa távol magát a kastélytól, de főleg a kastély urától?
- Igen, értem, és köszönöm, hogy ezt elmondta és megmutatta nekem.
- Szívesen.
Visszaindultak a faluba. Valeria visszatért a szállására, az elöljáró, pedig a hivatalba. A lányt meglepte a dolog, amit ő mondott ki. Bár látta gyertyafényben házigazdáját, de nem gyanakodott semmi rosszra, mikor látta sápadtságát. Eljött az este, és Valeria ablaka a Wallenstein kastélyra nézett, s a lány kinézett rajta, miközben Alexanderre gondolt.
Úgy döntött sétálni megy. Épp a kastély felé tartott, mikor valaki ráköszönt.
- Jó estét, signorina!
Valeria szíve nagyot dobbant, mert felismerte Alexander hangját, ám nem látta a férfit.
- Jó estét, signore Wallenstein.- válaszolt a sötétséget kémlelve.
Valaki a vállára tette a kezét, mire jobbra fordult, s ott állt mellette a vámpír.
- Jó a levegőnk, érdemes esténként sétálni egyet.
- Igen, csodálatos. De maga itt a legérdekesebb.
- Miért?
- Mert magának már 300 éve halottnak kell lennie.
- No igen, látom meg találta a családi kriptát.
- Megtaláltam, és várnék erre a 300 évre vonatkozólag egy kis segítséget, mert nem igazán értem a dolgot. Persze, ha nem akarja, nem kell semmit mondania.
- Jöjjön velem, és mindent elmondok.
- Azt hittem elutasít.- morogta a lány a kastély szalonjában.
- Egy hölgy kérését nem illik visszautasítani- hangzott a lovagias válasz.- Elmesélem a családi életemet. Nos 1485-ben születtem, 22 évesen megnősültem, egy gazdag gróf kisasszonyt vettem el, aki két gyereket szült nekem. Mindkettő három hónapos korában halt meg, s a feleségem is ebbe halt bele. Az apám fél év múlva meghalt, és én egyedül maradtam az anyámmal, aki soha nem szeretett.
- Voltak testvérei?
- Igen, két bátyám. Ők már korábban megnősültek, és elköltöztek. Szóval visszatérve az anyámra. Nem szeretett, de én sem kedveltem. Apám sokszor védett meg tőle kölyökkoromban, de meghalt, és a fal leomlott köztem és anyám közt. Félévig bírtam vele, aztán egy nap közöltem, hogy elmegyek, és soha többé nem jövök vissza. Beutaztam Európát, sok helyen megfordultam, és eljutottam Erdélybe. Egy városban voltam, amikor találkoztam azzal, aki vámpírrá tett. Kicsit sokat ittam, és csak arra emlékszem, hogy egy nő ölelget, csókolózom vele, majd a nyakamba mélyeszti a fogait és elájultam. Később észrevettem magamon a változás jeleit: nappal aludtam, éjjel jártam az utcákat, szilárd táplálékot nem ettem, és egyre nőtt a… szerelmi vágyam. De más is kellett a szerelmen kívül, és ezt még Erdélyben tapasztaltam meg. Felszedtem egy utcalányt, lefeküdtem vele, majd a vérét vettem. Mikor vége volt, rájöttem, hogy ez hiányzott. A vér!
Még tizenöt évig maradtam Erdélyben, aztán hazajöttem. Épp egy súlyos járvány söpört végig a falun, alig maradt pár élő ember, és meghalt az anyám is. De vele nem a járvány végzett, hanem az unalom. Sok cseléd felmondott, mert nem bírták idegekkel a rigolyáit. Átvettem a falu felett az irányítást, mint az új földesúr, és pénzeltem a gyógyítást, kórházat, szanatóriumot építettem. Az emberek hálásak voltak, aztán rájöttek, hogy vámpír vagyok és megundorodtak tőlem.
- Hogyan?
- Két lányt meggyilkoltak egy éjjel, és sokan látták. Rám vallottak, mert úgy nézett ki, mint én, de nem én öltem meg őket. Én eddig csak azt az utcalányt öltem meg, de a faluból senkit. Már több vámpírvadászt küldtek ellenem, akik, sajnos vagy a kezüket, vagy a lábukat törték ezért. Dühös voltam, hogy meg akarnak ölni, ezért megvontam tőlük a támogatásomat, és sorsukra hagyta őket, éljenek, ahogy akarnak.
- Ez érthető azok után, ami történt. Mióta uralkodik ez az állapot?
- Lassan öt éve.
- Hát remélem, hamarosan rendeződik ez a kis félreértés, és ismét maga lesz itt az úr.
- Én is bízok benne.
- Nem próbált meg utána járni, ki lehetett a gyilkos?
- Soha többé nem jelent meg, és a két lány is eltűnt. Lehet, hogy vele mentek. Azóta senki sem halt meg.
- De az emberek nem bocsátottak meg Önnek.
- Így van! De már nem érdekel a dolog, és azok a kutya falusiak sem érdekelnek. Éljenek, ahogy tudnak, nem figyelek rájuk, és ők most már nem tartoznak a hatáskörömbe.
- Ne mondjon ilyet, Alexander, kérem. Legyen kicsit megértőbb!
- Ugyan már! Mást sem teszek, mint megértő vagyok! Kezd elegem lenni!
- Igen, ez érthető. Hát ezen én nem tudok segíteni, sajnálom.
- Nem is kértem, hogy segítsen!
- Tudom. Nagyon köszönöm, hogy elmondta nekem a dolgokat, és hogy őszinte volt.
- Én pedig, hogy meghallgatott.
- Szívesen.
- Elég késő van, éjszakázzon nálam.
- Köszönöm, de inkább haza mennék, mert az elöljáró át akar még jönni hozzám, mert holnap lenne, hogy bemutatnak a közösségnek.
- Értem, akkor engedje meg, hogy elkísérjem, mert sötétedés után sok fura alak mászkál itt.
- Rendben, de csak a falu határáig, nem akarom, hogy baja essen miattam.
- Legyen. Jöjjön!- mondta, de Valeria nem mozdult. Vágyakozó pillantással nézett végig Alexanderen.
- Jöjj!- hívta a férfi.
A lány felállt, gyengéden megölelte a másikat, és szájon csókolta. Kezét rátette a férfi mellkasára, majd kigombolta a férfi kabátját és az ingét.
- Mi tesz, signorina Mantegna?- kérdezte gyengéden a férfi.
- Vetkőztetem, Alexander.
- Miért?
- Mert úgy döntöttem nem megyek még haza, mert a maga szeretői képességei, és állóképessége nagyon izgat.
- És mi lesz az elöljáróval?
- Hagyjuk őt, most csak maga érdekel. Annyira szeretném meg ismerni.
- Én is örülnék, ha megismerhetném.- suttogta a férfi, és belecsókolta a lány nyakába, aki oldalra hajtotta a fejét, haját elsöpörte, a becéző száj útjából. Alexander keze végig simogatta a lány testét, majd kezébe vette a lány fenekét. Valeria végig csókolta a férfi nyakát, majd a mellei. Keze a herceg hasát és vállát simogatta, aki megremegett a kéjvágytól, megfogta a lány állát, mélyen a szemébe nézett és így szólt:
- Keressünk valami nyugodtabb helyet, ahol senki sem zavar.
- Rendben, herceg.
Alexander ölbe vette Valeriát, s vitte magával az első emelet egyik elsötétített szobájába, ahol a széles ágyra fektette kedvesét, majd vetkőztetni kezdték egymást. Egy gyengéd, bensőséges éjszakát töltöttek együtt. Valeria háromszor sikoltott fel ezen az éjszakán és Alexander erősen visszafogta vámpír énjét, azért, hogy mikor a lány kimerülten feküdt rajta, ne marja meg.
- Olyan jó volt veled.- suttogta a lány.
- Nekem is jó volt. Fantasztikus vagy.
- Köszönöm. Alexander, szeretlek.
- Én is szeretlek, kedvesem.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
