Névtelen
Lakonikusan,még mit nem!Fejezzem ki létről alkotott elképzelésem kurtán,szenvedjek szózsugorban,mint légypiszok a hófödte pamlagon?Inkább jöjjön a vég,s kezdje belém nincstelen elejét!Szónoki teendők célba találnak,ha kifejtem létrajzom velejét! Ceruzavég akaratom sokszöge,pontba sűrűsödvén létre karcol,hogy önmagát újraszülje.Ceruza vagyok, Buddha-háncs a teljességben.Akaratom hajtja,űzi önnön farkát.Meg kell szűnnie,hogy megteremtse önmagát.De az akarat nem pusztulhat az által,hogy akar,mert akarása végén a nincs-akarat létben maradásához szükséges léttudat létezését biztosító első akarat mindig ott van.Tudjuk,hogy önmagában nincsen,azaz ha már „testet” ölt,akkor„testből” tölt. Mi az ,ami akar?Az,ami teremt,ami tudja a teremtést,vagyis uralja azt,hogy akar – az első tudó.Ki ő? A természetben hunyó.Mivel teremt,tud,tehát tudat,inkább ki ő,mint mi,ha már élőnek,sőt embernek nevezem magamat.Nem lehetek kiindulópont,mert nincs pont,s végeredmény sem,mert az is csak egy pont (lenne).Mégis kezdődhetek,mert „helyem” van hozzá,végződhetek,mert határt szab a „hely” mint jelenség,mint szemléletem odaátja.Helyem van a nagyvilágban,ki ezt tudja,idebent van.Nem tudom,hol,nem érdekel.Nincs neve,sosem volt,s nem is lesz,akárhogy is hívod.Nem nevekkel untatom,nem szókincsem koptatom,valahol,az érzelmek durva léte felett,hol az értelem is meghajol,színarany csengők halk zúgása felel,tudom.Névtelenül a háttérből szórja kincseit,szerelmek könnyeit,levedlett ruhája felvilágomon pompázik,hol számít minden,mert oly külcsín a vége,mely learatható.Képembe dobja a világ,el nem kerülhető.Ez lenne ideátról végzetem,tetszik nekem ,mert feldob,lebegtet a friss levegőn,kihívás és küzdelem,megannyi jutalom,hogy emberlétem fejlődhessen.Felszabadít a tudat,hogy rabságban éltem,míg végzetemre nem találtam,ugyanis amint belátom végteljességem,azaz figyelmem alá vonom végről szóló teljességem,felismerem végzetem.Ebben segít,ki nem szól semmit,csak felemel,hogy belássam a világot,mely névtelenül honol mindenütt - bennem is.
|