Senki sem szólt,
mikor ott lebegtél szemeim előtt
a temető csöndje fölött;
te csak álltál,s zokogtál,
sírjainkba fúltak könnyeid,
s életet leheltek egy füst alatt,
szélesre tártad koronás fődet,
s mint – számomra - igaz király,
vigyáztad a csillagokat.
Senki sem szólt,
hogy ami egykoron ezer szélben
is büszkén állta a sarat,
s őrizte törzsén
a hangtalan pillanatokat,
most nyugovóra tér,
s búcsúzik egyetlen fiától,tőlem;
nem is sejtettem,
hogy amit éreztem annyi őszön át,
az egyszerre belém költözött,
s nyomot hagy szívemen.
Még nem vagyok túl rajtad,
oly nagyot tévedtem;
mikor esőben is szelíd szó voltál,
- Te,az egyetlen,aki nekem szóltál -
én nem figyeltem,
csak sírt a szívem,s még most is sír,
utánad kiált,a föld alá hullik,elébed,
mert Te vagy az,aki talán megérted…
|