Levegő nélkül
Levegőtlen falak közt csapnak fejbe
- karmazsin álmok húznak időtlen terükbe;
sokadik táncuk leng hajlékom édeni mélyére
- engedi őket, az eggyé mosódó ép szemeket,
hadd fessék át töredékeimen füstölgő bűntelenek
hamis játékát,mert az így kapott önbocsánat,
mely káoszban nyer csupán értelmet,a legtöbb,
mi helyből felélhet...
Ébrednék már - hűvös szellők hajnali suttogásán,
hogy természet sóhajával megleljem igazad,
feledném alkonyod súlyán lappangó búmat,
hogy szerethessem tavasz lépteiben teljességedet,
megszállnék aranyos bőröd homokszín' partjainál,
s lángvörös fényén derengő vágyaidra hullna kezem,
csak érinthessem – még egyszer – ajkadon pihegő
barna tincsedet...
|