Reménytelen
Sötét ormok vállain a lenyugvó nap
beragyogja egész testedet,
árnyékod ködbe vesző felhőkre hull,
s reménytelen festeget:
Észrevettem,amint sugarad
szemem tükrébe omlik,
s derül tiszta vízén a zöld,
- oltalmad mégis holtakra száll,
s fakul mosolyodon a föld.
Megcsaltad versemet.
|