Téli bánat

Nyomorog a végtelen,

szemeimbe ül csöndben,

múltba mossa reményét

a lusta tél,

s tovaszáll a ködben.

Elillan feléd,

hogy rám verje ólmos könnyeit,

jártányi erőm sincsen;

neked sírja el búmat,

mely mindinkább felemészt,

s lomha kedvén sajog a bánat,

hogy beleremeg testem.

Neked vallja meg,

'mint sötétülnek nappalaim,

ha levegőt sem kapok,

csak az éj dermesztő

szele fúj előttem,

betakar langy kincsével,

mint egy fáradt szemfedő,

 s elhamvadok szép csöndben.