A somolygó...

Hirtelen ötletből kiindulva kaptam magam,

s gyalog indultam napvilágos utamra;

lépteim 2 méteres hátszéllel suhantak

a pályaudvarra. Határeset...Alig vártam,hogy

kedvenc helyemre érjek,s a megszokott 25

percet 10 alatt „fussam”.De valami

közbeszólt...

Valami,amitől oly csengő fogalmaim

halvány ködistenné foszlottak az elhaló

szélben,tikkadt szemei porrá égtek...

Valami,amiről időtlen idők óta eszmények

születnek,s értelmetlen hősként halnak

kisemmizett harcmezők elfolyó gyökerein...

Arcpirító csendemet sepercnyi gondolatok

törték meg: "Ki vagy te,kitől véd az,mi

biztonságát ölembe helyezi,mi értelmet ad, s

reményt a léleknek – puha kezét szívembe

temeti?

Miért nem maradsz még,hagyod rám maró

könnyeidet,s leszel valóság,nem holmi végzet?

Miért nem?Hisz' én is itt állok

-megkövülten előtted...

Ne mondd,hogy nem vagy,mikor parázsló

sejtjeim szomjad oltják,s vad táncot lejtenek

kövér rózsák lankáin,viharfelhők őrülten

kacagnak,s megszáll bennünket az álmos

esőillat.

Ne mondd,hogy alszom,mikor sikolyod

otromba éjeken harangot ver,

s látom,hogy képembe röhög örökzöld

tengere...

Ne mondd,hogy egyszerű szállóige lettem,

mely hullámaidra pillant,ó,vágytalanok

fellege,s nyugalmát irdatlan létem torkába

leheli!

Még ha kínok közt is hullnék hűs árnyékodba,

inkább engedj utamra,s légy kortalanok

szent üdve,így nem kell vágynom Terád

  - a hajnali napsugár már

somolygó szemeinkbe feledett...!