Ufók után szabadon

 /Az ötlet nem belőlem fakadt/

Állunk a tópart sötét leplén,előttünk műút vág ösvényt,melyen az autók,mint izzó darazsak,süvítenek ,mintha csak délibáb lenne a közelükben ásító szakadék.Tekintetünk magasba réved,sűrű csillagképek hivalkodó fénnyel szemünkben égnek.

Nézzük,'mint hullanak alá,s tűnnek a semmibe.Ám az egyik nem oly gyors,tán megtorpant halála torkán,s menne vissza,oda,honnan kiűzte sorsa,mert betelt a mérték.

De nem fog!Ugyanis célba vette az egyik autót. Vakító fénye szinte felperzselte áldozata fémtestét,s ki benne ült gyanútlan,egyre szaporábban vette a levegőt.Nyomta féktelenül,mi lába alatt csak éppen volt,szabadult volna,mint bolond a faltól,gyanútlansága már rég hamuvá érett,melynek korpuszán megfogant a sejtés: csak nem ufó üldözi?!S mire hátranézett volna,ott sem volt - sem ő,sem az űrbigyó.

Úgy szippantotta emberünket idegen testébe,mint porszívó a legófejet - majd elenyészett az égbolt sárga tengerén.

Megkönnyebbülten vettük tudomásul,bennünket nem szippanthat fel az ufó,mert nincs autónk!