A nő /II.

Ezüstös holdfényben vöröslő hajad
mint fodrozódó tajték 
omlik szelíd hívsággal a mélybe,
szépséged torkon ragad,
képzeletem szárnyát szegve
esik szívem kísértésbe.
 

Havas tájaimon átfutó mosolyod 
rohan előlem,bele a fehér télbe,
s leszel,ím,szenvedéseimnek örök titka,
galamblelkem dagadó verme.

Szépség szülte szenvedélyed
bár két ajkad közt oltalmazom,
s annak vétkes ízét,
kivirágzó szemeidben tobzódó
szerelmünket, gyarló mód vigasztalom,
olykor elragad a sírás,
arcomon pergő gyöngysorod
mint siető patak ráncaim közt
szakad ifjú öledbe,
s porlad tüzén a csillogás...