Köd szitál...



 

Köd szitál kedvenc erdőm felett,
zsonganak az esti fényben,
mint világló kisdedek...

Töltésen szökik levegőm
a megszokott tempóban,
hogy elmélkedni tudjak magamról,
s ne felejtsem,nem vagyok
templomban...

Sír gondterhelt arcom,
vétke oly nagy bántalom;
ködfelhők csintalan
könnyei múlasztják
búmat,s mosolyuk az,
mi szálldos ajkamon...

Nemlétről kattog az agy,
elmém éle csorbul miatta,
mindig kifog rajtam.
Pedig,tudom,nem üres,és teli sincs,
teljessége nem tűri,ha hézag
sejlik mélyén; 

világok születnek 

sötét végén...

                          ...

Köd szitál az erdő felett,

hangjuk serceg a leszálló éjben,

lomha szavak kísértik kihűlt lelkem

 - csendre intenek...