Felhők

Púder felhők tavirózsa kertem visszfényén vonulnak a tér vonzó kékjébe.Szétdúrnám őket,ám csendben siklanak tovább – fehér vánkosukra hajtom fejem,s puha kezében  törékenységem...Vígan szállnak a fecskefarkú lepkék,zöld szárnyain pihe képek alkusznak Isten színe előtt:mely szépsége ragad majd a mezők légies ütemén szerelmére;talán egyik sem,s megmaradok én is végre...Tavaszi virágillat integet szűrt árnyékom napszéltű felén, simogat szomja,megállnék,de nem tudok magamról,szédült hajlékom tovább kering,s fénylik vakon körbe-körbe - lebeg,mint egy csillaggörbe...

Meredek sziklákon futó szellemképem formátlan tündököl a lemenő nap csurgó levelein,sík talajra hulló kopogásba fakulnak zuhanó lépteim,mindenem aranypír szülte képződmény – többre nincs;nem is lesz remény...

Hogy miért hagytam ki egy sort az utolsó aktus előtt,nem kérdés,fogalmam sincs. Honnan lenne,azt sem tudom,hol vagyok,s nem is szeretném tudni,mert nyilvánvaló: a végeláthatatlan létem határtalan tüzén.

Az sem kérdés,mennyire unom e sorok irdatlan tömegét:agyonnyomnak,érzéketlen füstjébe taszítanak,megoldással nem szolgálnak,csupán játszi hasonulással veszik tudomásul,mi lehet idebent ,de odaátról...

Kopott üzeneteikkel,idebentről felkapott sejtésekből táplálják bélpoklán halódó létem üres terén magvas elmémet – nem bánom,de szörnyen véges türelemmel terelgetem dülöngélő betűit,s nem kimélem őket,mérgem szomjazza patkányéletüket...

Gomolyfelhők lyukas hurkán áthatoló tekintetem meglátja a szépet,mást,a merőben idegenséget;nézem,'mint virágzó porfejek táncolnak a szél hullámzó hűsén,s arcom tovasuhanó kénye a cikázó rét langy leheletét láttatja ezüstös lelkemben...

Szerelmes óhaja megtört gyeplőmnek:púder felhők,nyíljatok,szívem kapu szent jövendőtök előtt...